Educatio press

Educatio press

Litera az irodalmi portál

Fidelio Online

Tandori Dezső

Spanyolnátha

Pszichológia Online

Felvi.hu

 
       
 

JAZZPORTRÉK 2.

Épp egy éve számolhattam be arról, hogy milyen értékes kiadvánnyal gyarapodott a jazz iránt érdeklődő szakemberek és laikusok szakkönyvtára Kerekes György: Jazzportrék (a kezdetektől az ötvenes évekig) c. munkájával, amely hatalmas közönségsiker lett, a kritika is legjobbakat írta róla, a 77. Ünnepi Könyvhéten, a Szép Magyar Könyvek versenyében pedig az öt díjazott egyike lett (több mint tizenegyezer címből). A szerző és a Pro Die Kiadó pedig ahogy ígérte, napra pontosan, 2006. november 30-án most bemutatta a hatalmas munka második kötetét is Jazzportrék (az ötvenes évektől az ezredfordulóig) címmel.
Már kézbe venni is gyönyörűség ezt az előzőnél kissé vaskosabb, 616 oldalas, háromkilós kötetet. Az egységes könyvtervezői koncepció azonnal szembeötlik. A fekete-vörös-fehér színkoncepció a fekete után ezzel a „vörös kötettel” is folytatódik, a tipográfia szépségét, (betűtípusokat, alányomott kottaképet, iniciálékat, marginálisan kiemelt mutatókat), Szyksznian Wanda grafikusművész videó-grafikai technikával készült, elmélyült művészportréit most is élvezettel fedezzük fel kívül és belül, s a kiadó még az olyan apró könyvészeti figyelmességről sem feledkezik meg, mint az olvasót segítő könyvjelző szalag.
Az írói koncepció is változatlan maradt: kiemelni a nemzetközi dzsessztörténetből a rajongók által jól, vagy kevéssé ismert, szubjektíven legfontosabbnak ítélt, megkerülhetetlen személyiségeket, és életútjukat, munkásságukat mintegy 30-40 oldalon olvasmányosan elbeszélve hatalmas tablót vonni, amely bemutatja a dzsessztörténet évtizedeit és stílusirányzatait. A második kötet Ella Fitzgerald, Errol Garner, Stan Kenton, Lennie Tristano, Miles Davis, Gil Evans, Stan Getz, Dave Brubeck, Sarah Vaughan, Charles Mingus, John Coltrane, Bill Evans, Sonny Rollins, Ornette Coleman és Keith Jarrett portréján keresztül folytatja az első kötetben elindított történetfolyamot.
Nyilvánvaló, hogy minden dzsesszbarát tudna még mondani ugyanennyi kimaradt, jelentős nevet Glenn Millertől Chick Coreáig, Oscar Petersontól Herbie Hancockig de ez nem lexikon, hanem arcképcsarnok szerzői szubjektív válogatásban. Ha nem tudnám, hogy a harmadik kötet a magyar dzsessztörténetet írja majd meg hasonló koncepcióval, mondhatnám: majd jönnek a folytatólagos kötetek a most kimaradtakkal, hiszen Kerekes György szakmai tudásából bőven futja még akár több kötetnyi folytatásra is. De ne legyünk telhetetlenek!
Az enciklopédikus jelleg most is azáltal szélesedik ki, hogy a portrék közé szúrt keretes szócikk-jegyzetekkel színesedik a történet, melyek hangszereket, technikákat, stílusokat magyaráznak, elemeznek, fontos személyiségeket, városokat mutatnak be, a korra jellemző történelmi háttereket mutatnak be, kedvenc recepteket közölnek, és fontos lemezeket ajánlanak.
Sugárlemez persze ehhez a kötethez is jár. A jogokkal járó hercehurcák ellenére is 19 ragyogó és jellemző felvétel illusztrálja mindazt, amiről olvashatunk. Ez a könyv nem regény, ezt fejezetenként kell ízlelni, mint a nemes bort, közben megfelelő helyen belehallgatni a lemezbe, vagy saját lemeztárunkból hozzáhallgatni azokat, akikről éppen olvasunk. A fül és a szem élménye az agyban összeérik, és minden új megvilágításba kerül. Ezért kihagyhatatlan 9990 forintos ára ellenére is a pro toto könyvek jelzettel megjelent Jazzportrék 2. amely már várja a harmadik, a fehér kötet ez év végi megszületését.

Muzsay András

 
       
     
       
  T  
       
 

 

Zsubori Ervin

Játék a végtelennel és a semmivel
– egy Tandori-kéz-irat margójára –
Tandori Dezső: Ördöglakat, Pro Die Kiadó, Budapest, 2007

Egy könyv, amelyben olvasni kell a képeket és nézni a szöveget. Vagy képezni az olvasót és szövegelni a nézővel. Egy valódi emberbarát kéz-irat.

Minden benne van, ami számít. Az is, hogy nem számít semmi. És mindennek az ellenkezője, elrejtve lendületes fekete betűkkel a hófehér lapokon. Összegzés, leltár, hiányfelmutatás. Egy kristálytisztán megrajzolt, kétszázhetvenkét oldalas paradoxon, amelynek egyetlen megoldása: önmaga. Egy belakatolhatatlan ördöglakat.

Tandori nem fél semmitől. És nem félt semmit. Főleg magát nem. Talán csak a madarakat. És a medvéket. Nem fél halálosan komolynak lenni, és nem fél elviselhetetlenül könnyűnek létezni. És nem fél félni. A haláltól és a halál-okozástól; a magánytól és az együtt-levéstől; az értelmetlenségtől és a mindentudástól; a sakktól, a mattól, és főképpen a pattól.

Mindeközben, egykori és mai önmagát vallatva a szemeire irányított fényben, sorra megnevezi társait. A könnyű kézzel felskiccelt történetekben Kant feltalálja a légibiciklit, Duschamp a dolgát végzi, Homérosz elszundít, Wittgenstein hallgat (természetesen); Pilinszky a napon áll, Szüszifosz megpihen a kőben, Hérakleitosz pedig tartózkodik a fotózkodástól. És ott van még Ernő is (még Szép).

Tandori mindent tud, azt is, amit nem-tudni akarna. A végtelennel játszik, és a semmivel, mely védtelen, akár egy verébke. Magabiztosan lépked a sohasem-járt úton, miközben kész eltévedni a kitaposott ösvényeken is. Nem akar elérni sehová, nem akar elérni senkihez. S ezzel eléri, amit akar: minket.

Elpöcköli az evidenciákat, s helyükbe kérdéseket állít. Majd végiggondolja a végiggondolhatatlant, és bemondja a végeredményt. A levezetéstől viszont megkímél; így – bár megfoszt az illúzióktól – meghagyja a reményt.

Feloldozást nem ad; az, ha van, maga a könyv. Amely azzal, hogy megjelenhetett, most már örökre kéz-irat marad.

Zsubori Ervin (Arnolfini Archívum), 2007. május

Utó-irat: Tandori után- és együttérzések

www.spanyolnatha.hu

 
       
 

 

Bánki M. Csaba neves pszichiáter, pszichofarmakológus, emellett az egyik legismertebb magyar tudományos ismeretterjesztő. Agy-trilógiájának kötetei az 1990-es évek során jelentek meg, és népszerűsítettek széles körben egy akkor még alig ismert kutatási területet. Az agy évtizedében című munka azért tudott eljutni a laikus érdeklődőkhöz is, mert tartalmazta az alapvető tudnivalókat az idegrendszerről, a hormonrendszerről, az agykutatás eszközeiről, s ezen ismeretek lehető legtömörebb összefoglalása után már az agykutatás újabb eredményei is érthetőek, legyen szó akár addig sosem hallott molekula-nevekről, hírvivőkről, receptorokról, sőt segéd-receptorokról. A humán beállítottságú olvasók, akik esetleg idegenkedtek a természettudományos megközelítésektől, szintén kíváncsivá válhattak az agykutatásra, mivel a Szerző nekik is kedvezett például az elmebetegségek történetének fordulatos leírásával, vagy a tényeket kísérő szellemes kommentárokkal.

A jelen kötetnek már a címe - Agyunk fogságában - is jelzi, hogy átfogóbb, egyben szubjektívebb témakezelésre számíthatunk. Erősítik ezt a várakozást a külön címoldalak, a mottók és a fejezetkezdő iniciálék. Majd olvasáskor Az agy évtizedében főbb fejezeteivel találkozunk először, de a stílus mintha emelkedettebb volna - és persze a tartalom az agytudomány mai állásához igazított.

Bánki M. Csaba bevezető sorai azonban különös árnyékot vetnek mindarra, ami utánuk következik. Először vázaltosan összegzi, mi mindent köszönhetünk az agykutatásnak, elsősorban a gyógyítás terén. Majd a Szerző arra is reagál, ami a mai közhangulatot jellemzi:

"A szaporodó (és közérthető) ismeretek terjedése helyett újból divatba jött a misztifikálás, ismét népszerűek az áltudományos ködösítések, és az utóbbi időben világszerte felhangosodtak a gyanakvást keltő, riogató, vádaskodó, időnként nyíltan rágalmazó hangok. Vannak, akik az agykutatás egészét sötét szándékú csoportok összeesküvésének tartják, és legszívesebben betiltanák. Vannak, akik a gyógyító pszichiátereket mindenestől a profitéhes nemzetközi gyógyszeripar ügynökeinek vélik, akik kizárólag azért "találják ki" a depressziót, a szorongást vagy a hallucinációkat, hogy minél több gyógyszert írhassanak fel..."

Szomorú sorok ezek; arra utalnak, hogy ma már a tudomány és a tudósok is az összeesküvés-elméletek célpontjai. A sajtóban megjelenő tudományos hírek egyre gyakrabban szólnak megvesztegetett tudósokról, csaló kutatókról és meghamisított tudományos eredményekről. Nyilvánvaló, hogy mint minden területen, itt is megjelentek a szerencselovagok, és mint mindenütt, a kevésbé szerencsések itt is lelepleződnek. De miért hibáztatjuk miattuk az egész tudományt, az összes tudóst, vagy pszichiátert? Miért követjük el unos-untalan ugyanazt a logikai hibát, amelyre a Szerző a következőképp világít rá: a környezetpusztulásért nem okolhatjuk a tudományt és a technikát; éppúgy nem, ahogy a gyilkosságért a konyhakést, a balesetért az autót, az öngyilkosságért a kötelet... És ez még csak az egyik ama gondolkodási jellemzőink közül, amelyekkel Bánki M. Csaba főként könyvének későbbi fejezeteiben szembesít bennünket.

Az előítéletek eloszlatása azonban már az első oldalaktól elkezdődik. Belépve a könyv világába, sürgősen el kell felejtenünk olyan szembeállításokat, mint testi és lelki, szomatikus és pszichés (ami ugyanaz, csak máskor, másra szoktuk használni). Az "öröklés vagy környezet" álkérdés, mely példázza, az embereket mennyivel jobban izgatták mindig is a kitalált, tyúk-tojás jellegű problémák, mint a valódiak.

Ellenben meg kell barátkoznunk azzal, hogy a látszólag nem hasonlító dolgok sok szempontból mégis azok: a pszichoterápia például éppúgy (és épp azokra az emberekre!) hat, mint a pszichés gyógyszerek, mindkettő ugyanazokat az agyi változásokat idézi elő.

A másik különös hasonlóság a régiek babonái és a mi modern, tudományosnak vélt elképzeléseink közötti:

"A középkori emberek sem azért szedték a korabeli orvosságokat, mintha ismerték volna azok élettani, biológiai hatásait, hanem azért, hogy általuk elnyerjék az istenek kegyeit és így a betegségtől való megtisztulást. ... Ezért használtak mai szemmel képtelen, hiszen főleg jelképes értékű, ritka és drága "gyógyszereket": aranyport, orrszarvútülök és elefántcsont reszelékét, vért, délszaki virágok bibéit. ...
A gyógyszerek a laikus ember számára ma is többé-kevésbé misztikus, boszorkányos anyagok, amelyektől ugyan általában gyógyulást remél, de hogy ez miképpen is történik, arról rendszerint csak sejtései vannak."

Kíméletlen tükörben láthatjuk a hétköznapi tudatmódosítóinkhoz való viszonyunkat is. Eszerint a magyar ember rendes és tisztességes "kábszerei", a házibor és a vegyespálinka, valójában éppúgy drogok, mint az üldözött marihuánás cigaretta. Attól még, hogy megszokottak, vannak olyan ártalmasak; a bor és a fű csak úgy különböznek egymástól, mint a töltött káposzta a pekingi kacsától: az egyik a "jó hazai", a másik az idegen.

Nos, ha ezek a nézetek valakit távol tartanának a könyvtől, még mielőtt azt kinyitották volna, igazán kár lenne. Az ellenvéleményen lévőknek is fontos érveket sorakoztat fel a Szerző, melyeket, ha igényesen akarnak szólni a maguk álláspontja mellett, egytől egyig tárgyilagosan végig kell gondolniuk.

Összegezve, a kapott ismeretek mellett a könyv végére észrevétlenül és önkéntelenül újragondoljuk az agyunkról, s a benne tükröződő emberi világról való alapfeltevéseinket; és talán előítélet-poggyászunk is könnyebbé válik ezáltal.

Jakabffy Éva

2007. június 1.

Pszichológia Online

 
       
 

 

A hazai tudományos körökben elismert szerző az agykutatás témakörében már több nagysikerű publikációt jelentetett meg, feltűnt a televízió képernyőjén is.
Most azt a kérdést feszegeti, mennyire pontosan tudjuk megismerni önmagunkat, képességeinket. Könyvében komoly, hiteles és valóban használható teszteket mutat be, sok-sok ember válaszainak feldolgozásával. A kötetben közölt tesztek kivétel nélkül mind jó nevű kutatók munkái, kipróbált, statisztikailag ellenőrzött, eredeti verzióikban tudományos kutatásokhoz használt eszközök, melyek egy kicsit tanítani, oktatni, magyarázni is szeretnének. Dr. Bánki M. Csaba pszichiáter, címzetes egyetemi docens, a nagykállói Pszichiátriai Szakkórház tudományos igazgatója, osztályvezető főorvosa, számos magyar és külföldi tudományos bizottság és társaság tagja.

www.felvi.hu